Ságvári Guggolós vs. Kővágószőlősi Rettenet

Otelló - Ságvári Guggolós 2010

Azt hiszem nagy élmény minden kiskerti szőlő- és bortermelő életében az, amikor lepalackozza élete első, vagy akárhányadik borát, ez az esemény mindig egy különlegesség, ami - mondjuk úgy - felemeli a kistermelő lelkét, hiszen a "nagy borokat" is palackból töltjük ki, nem pedig hordóból. Így ez a világ már "másvilág", mint a pincében a hordóból, lopóval kiemelt bor. Ez utóbbi persze még nagyobb öröm és élmény, de ez most más tészta. A lényeg, hogy egyfajta csúcspontja a dolgoknak az, amikor az ember a saját palackozott borát tartja a kezében, címkézve, kapszulával lezárva.


Sándor blogját olvasgatva bukkantam rá a Ságvári Guggolósra, mely az ottani leírás szerinti körülményeknek megfelelően készült. Engem rögtön valahogy megfogott a humora, és kíváncsivá tett, ezt szóvá is tettem, mire "ajánlatot" kaptam a készítőtől, hogy ha megadom a címemet, szívesen elküldi az utolsó palack Guggolóst (mi ez, ha nem megtiszteltetés?!). Én persze kapva kaptam az alkalmon, és "megrendeltem" eme bort.

A doktor Úr is ezt issza!

Természetesen figyelembe vettem Sándor leírását saját boráról, és ennek megfelelően készültem is fel rá. Amikor a postásbácsi meghozta a csomagot, rögtön ki is bontottam. Az első, ami rögtön feltűnt, hogy nagyon szép a színe üvegen keresztül is, a meglepetés akkor ért igazán, amikor elkezdtem kitölteni pohárba és láttam, hogy ez bizony fehér, tehát teljesen átlátszó, színezetlen üveg, amiben a bor volt. A színével tehát biztosan nincs baj, igen szép sötétre és szép színűre sikeredett. Illatban már erőteljesen fellelhető a "citrusosság", ami tulajdonképpen a bor sajátja és lényege :) Kóstoláskor sem éri a fogyasztót meglepetés, a friss savanykás íz abszolút visz mindent. Nem meglepő ez, tudva, hogy milyen szőlőből és milyen cukorfokkal készült. Így tehát nehéz értékelni a bort, de erre nincs is szükség. A savhangsúlyosságon kívül nekem abszolút ízlett, nincs benne semmi rossz, vagy zavaró. Ha több cukor lett volna benne, bizonyára egy szép, kerek háztáji bor kerekedett volna belőle.

Most egy picit rátérek a saját borunkra, hiszen az egyetlen feltételem az volt a Guggolósért, hogy Sándor is fogadjon tőlem ellentámadásként egy bort tőlünk :) Így tehát elküldtem neki egy üveg Kővágószőlősi Rettenetet.


Ő az alábbit írta, miután megkapta és kóstolta a bort. Zárójelben kiegészítek 1-2 dolgot:

A Rettenet színe rögtön megfogott, igazán szép tükrös (majd a derítésről beszéljünk). Az illata is rendben van bár a kén picit "odaszúr" (két dolog: derítve még nem volt, így valóban kéne róla beszélni, az odaszúrós kén pedig annak tudható be, hogy nemrég lett alapkén beállítva, így még picit sok benne a kén).

A kortyban rögtön egy selymes édesség jön amit gyorsan felülír az alkohol és némi szénsav. A lecsengése kicsit rövid valamint egy említésre méltó kesernyével búcsúzik. Bár nem szeretem az édes/félédes borokat de ez az édes-kesernye játék valóban érdekessé teszi a bort (a kesernye nagy valószínűséggel a "barikolásnak" köszönhető, ugyanis a minta, amit Sándornak küldtem, a teljesen új, első használatos tölgyfahordónkból származott). Amúgy mennyi a cukra? Mert én inkább mondanám minimum félszáraznak vagy akár még félédesnek is mint száraznak (sajnos véletlenül több cukor került bele, mint amennyit igényelt volna, ezért lett túl édes, illetve azért is, mert meg kellett szakítanunk az erjedést, tehát nem tudta minden cukrát kiforrni).

Nos ha igazán kritikus szemmel nézem akkor is csak a magas kén és a maradék cukor az amit említeni tudok hiányosságként bár a cukor inkább ízlés dolga. Amúgy semmi szégyellni való nincs rajta, ha legalább ilyen lesz az én első borom (amit már valóban saját szőlőből csinálok - a Guggolós ugyebár "vadszőlőből" készült - a szerk.) akkor nem lesz okom panaszra.

Apám csak annyit mondott, hogy a két borból egy tökéletes ízű rozé születhetne :) A Guggolós savanyúsága ellensúlyozná a Rettenet édességét, és fordítva.

Reményeim szerint jövőre ismét csereberélünk valamit.